salamandra

Talán a világ legismertebb szólómászója Reinhold Messner, aki nem csupán azért mászott egyedül, mert annyival jobb volt másoknál, hanem mert elviselhetetlen természet volt és saját – amúgy másokénál sokkal merészebb – vízióit így látta csak megvalósíthatónak. Valószínűleg igaza volt. 

Konyi, a magyar szólómászó 

Távol áll tőlem Messnerhez hasonlítani magam, csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy egyáltalán nem öngyilkos motivációk, hanem sokkal inkább sok éves tapasztalat alapján szerzett ösztönös vislekedésforma az, amikor az ember egyedül indul útnak a hegyekbe. És kell hozzá az a fajta “része vagyok a természetnek” érzés, ami csak olyanokban lehet meg eredendően, akik oda születtek, vagy akik olyan szerencsés génekkel vannak megáldva, hogy olyanok, mintha oda születtek volna. Ilyen volt Konyi, azaz Várkonyi László is, akitől a legtöbbet tanultam a hegyekről, s aki kétségkívül hordozta ezeket a géneket. 

Konyi az Everesten halt meg, ott, ahova talán a legjobban vágyott. Konyi érezte a hegyet, egyáltalán nem volt kétsége efelől senkinek, akinek volt szerencséje vele tölteni időt a hegyekben. Nem véletlen, hogy azon kevés hegymászók egyike, aki szólóban mászott az Everesten. Amikor feltűnt ötven kilós zsákjával a sherpák is azonnal értették, hogy itt most nem a kereskedelmi expedíciókról megszokott mászóval állnak szemben, hanem olyasvalakivel, akivel szemben azonnali tisztelet ébred. 

Ha Konyit hallgattam, akkor nem volt kétséges, hogy ha ő egyedül indul el egy hegyre, annak ellenére, hogy nem ezt tanítják az iskolában, az teljesen a helyén van. Hiszen ő olyasvalaki volt, aki vakon is eltalált azon az ösvényen, ahol már járt egyszer. Aki tudta, hogy mit jelent egy meleg szél, mi ehető, mi iható, de legfőképpen azt, hogy ő maga mit bír. 

Mindenki a saját határain belül

Valaki képes arra, hogy szólóban mássza meg az Everestet, de van akinek a Kékes is sok egyedül. De ha ismered a saját határaid, akkor szerintem bátran el lehet indulni, szerintem. Lehet, hogy “csak” a Triglav lesz az a hegy (ami Szlovénia legmagasabb hegye), s azért az, mert számomra  a legismerősebb hegy, miután legalább ötvenszer voltam már rajta. Tehát ha valami ismerős, akkor nem félek tőle. Tudom, hogy hova vezetnek rajta keresztül-kasul az ösvények, s hol van menedék. De egy olyan ember, akinek van ez a hegy-génje, akár egy ismeretlen hegyen is képes erre, mert ösztönösen cselekszik. 

A félelem jó iránytű 

A legrosszabb, amikor elkezdek félni. Vagyis nem biztos, hogy ez rossz, hiszen a félelem iránytű is. Megállít, gondolkodásra késztet, visszafordít. A múltkor például egy erdőben síeltem le. Az erdei úton mentem fel sítúra léccel, és simán le lehetett volna ugyanott síelni, de akkor nem fejlődök. És mivel én nem vagyok jó síelő, fejlődnöm kell. Úgy éreztem, hogy muszáj új helyzetbe tennem magam ahhoz, hogy jobb legyek. Az erdőben sok fa van, ahol kanyarodni kell, van aljnövényzet is (gyökerek), ahol elakad a léc, és meredekség is. 

Féltem belevágni, de sokkal rosszabb érzés lett volna félelemből nem arra menni. 

Én is jártam hegymászó iskolába és nekem is azt tanították, hogy egyedül nem szabad hegyre menni. De akkor egyedül nem szabad futni sem, nem szabad hegyi kerékpározni sem, nem szabad élni sem? Nem mindig mindenki olyan szerencsés, hogy van társa. Nem úgy általában az életre, ahhoz is baromi szerencse kell, hanem csak pár órára naponta, amikor épp ki akar menni a hegyre. Nagyon nehéz mindig valakit ugrásra készen találni, s az ember hamar hozzászokik a magányos futásokhoz, biciklizésekhez, hegymászásokhoz. Nem azt mondom, hogy nem szeretek mással menni hegyre, nagyonis szeretek. Isteni dolog együtt félni, együtt megoldani helyzeteket, viccelni, enni, szeretkezni vagy fényképezni egymást. 

S nyilván egyedül ezeket nem lehet csinálni, bár bevallom készítettem már önkioldóval képeket, beszéltem is magamban, vicceltem is, nevettem is, sírtam is, de nyilván nagyobb az örömöm, ha ezt mással –olyasvalakivel, akit szeretek – teszem. Egyedül túrázni, futni, sítúrázni viszont azért jó, mert van időd töprengeni, gondolkozni, érezni. Persze a legjobb a kettőt: a szólózást és a társas túrákat váltogatni, mert ha túl sokszor csinálod az egyiket vagy a másikat, akkor félő, hogy benne ragadsz.