salamandra

Hegyi házat vezettem Zermatt fölött (1. rész) 

Télen menedékházat vezetni több okból is nehezebb, mint nyáron: nincs folyóvíz. Vagyis reggeltől estig havat kell hordani, s azt egy hatalmas tartályban megolvasztani. És hideg van, hiszen tél van. 

2700 méteren a Schönbiel nevű csodás hegyi házat vezettem teljesen egyedül idén áprilisban. A házikó az Haute Route, azaz magas út nevű sítúra útvonalán fekszik, a Matterhorn északi és nyugati falának lábánál. Télen (itt április még télnek számít) is nyitva van a sítúra szezon miatt. 

Szélviharban a házba

A házba feljutni csak sítúra léccel lehet. Április elsején kellett volna érkeznem, de akkora szél volt, hogy Zermattban zárva volt minden lift. Ez azért lényeges, mert én Olaszországban élek, s a legolcsóbb és legrövidebb út a 3500 méteres Plateau Rosán át vezet. Vagyis sílifttel fel, aztán síléccel le Zermattig, majd sítúra léccel föl a házba. De ha Zermatt le van zárva, az azt jelenti, hogy a pályák is le vannak zárva. És másnap is akkor a szél  süvített, hogy a svájci pályaőrök úgy döntöttek, hogy minden zárva marad. De én már nem maradhattam az olasz oldalon, így megengedték, hogy lesíeljek Svájcba. Egy szakaszon még föl kell mászni a pályarendszeren belül is, mert a liftek ugye nem mentek, aztán megint lesíelni. Sajnos azonban itt vizes lett a fókám (ez az a szőrös ragasztós valami, amit a síléc aljára tesze, így azzal tudsz felfelé sétálni) és nem ragadt újra vissza. A házba való feljutáshoz viszont kellett volna. Sebaj épp jött valaki arra, egy svájci hegyi vezető, akitől kölcsönkértem a pótfókáját, ami épp feleakkora volt, mint a sílécem. A meredek lejtőig jó volt ez is, addig valahogy a kabátom belsejében szárítgattam az enyémet és szigetelőszalaggal rögzítve elég volt a meredeken. Hulla fáradtan estem be a szélviharban a házba, hátamon a két hétre elegendő ruhával. 

Olyan rossz idő volt, hogy aznap mindenki lemondta a foglalását a házba. Nem is bántam. Másnap is csak négyen érkeztek. Nem baj, mert bele kellett rázódni a melóba. Előszöris a ház jéghideg volt, reggel tüzet kellett rakni, de a fát a ház mögött lévő raktárba rakták. Dolgoztam már a házban korábban pár napot, így ismertem a járást, nem teljesen idegenként érkeztem. De kinn szélvihar volt. Megkértem Jasont, az amerikai mászót, hogy segítsen. Mondtam neki, hogy ha meleget akar, akkor most jönnie kéne. Annyira lelkes lett, hogy később havat lapátolni is segített. A havat lapátolni a víz miatt is kell, mert a tartályt folyamatosan tölteni kell, hogy legyen víz. Inni és főzni. De inni nem lehet csak úgy a vizet, azt fel kell előtte forralni. 

Este spaghetti napolitana-t főztem nekik, előtte levest, sőt még süteményt is sütöttem. Négy emberre nem kell sokat főzni, s mosogatni se, ami ugye szintén hólével történik, tehát itt nincs melegvizes csap. A mosogatóvíz pedig megy a vécé öblítésére. Amúgy az már luxus, hogy nekem nem kellett a kinti vécét használni, a vendégek ugyanis a hóviharban is 20 méter ereszkedtek a jeges lépcsőn a toaletthez. 

A szél még négy napig tombolt, aztán egy napra megkegyelmezett. Jöttek is húszan. Húsz főre főzni hóléből már keményebb meló.

Ráadásul nagy fába vágtam a fejszém: bolognai spaghetti-t akartam főzni, s a szósz kb. 3 óráig főtt, mert nagy magasságban lassabban fő minden. A tészta is. Más a víz forráspontja, s ezért. A lényeg, hogy nem puhul a hús, ahogy szeretnéd, s ez nagyon frusztráló tud lenni, amikor jót akarsz főzni. Mindenki nagyon éhes, s ha rossz a kaja, az nagyon nem jó. 

Közben húszan akarnak negyven dolgot. Az egyik sört, a másik két liter teát. Végül azonban a bolognai jó lett, annyira, hogy a végén négy hegyi vezető ajánlkozott mosogatni. 

A hegyi élet kihívásai közé tartozik, hogy nincs zuhany és hajmosás... És milyen az amikor reggel ötkor robban fel a kávéfőző. De minderről a köv. posztban.