Mert a végén csak egy dolog marad: a barátság. 

Jean egy több száz méteres falon kapaszkodott fel a francia Alpokban két barátjával egy augusztusi délelőtt. Hárman együtt összesen 240 évesek voltak.  

A három barátból kettő: Jeannal és Henri több, mint hatvan éve másztak először együtt. Chamonixban, az alpesi hegymászás fővárosában van egy méretes sziklafal a Mont Blanc-nal szemközt, odajárnak a helyiek délutánonként mászogatni, piknikezni, randevúzni. Én is ott másztam épp Borival, amikor felfigyeltem a két “öregre”. Akik félelmetes rutinnal rohantak el mellettünk a falon. Nem hittem el, hogy gyorsabban mászik mint én, pedig igaz volt. Amikor mellé értem a sziklafalon, bemutatkoztam és megtudakoltam mennyi idős. Jean akkor hetvenkilenc volt. A kötele és a mászófelszerelése is legalább annyi. 

Henri(85) és Jean(82) - a képen hárommal fiatalabbak

 

Jean egyre többször hívott mászni. Először ő mászott előre, azért fura volt, hogy egy nyolcvanéves viszi fel a kötelet, de megértettem, hogy ez neki egyszerűen szokás és nem is bízott bennem. Kicsit nehéz volt kommunikálni, mire rájöttem, hogy gyakorlatilag süket. De vannak más kommunikációs csatornák is, így megoldottuk. Jean amúgy nem parázik, megy előre bárhogy legyen is. (Előre menni azt jelenti, hogy a kötelet ő viszi fel, biztosítási pontokat elhelyezve a sziklán. Az előlmászó sokkal nagyobb sérülést szenvedhet, ha esik, mint a másodiknak mászó, akinek már a kötél felülről érkezik, vagyis gyakorlatilag nem eshet.)

Jean "előlmászik"

“17 voltam amikor először másztunk együtt Henrivel. Egyszer elmentünk együtt mászni egy hosszú utat és magunkkkal vittünk egy dél-koreai leányt. Ámde jött a vihar és Henri elkezdett énekelni. Először nem értettem mi a fene lelte, de aztán mondta, hogy azért dalolta végig az utat, hogy a hölgy így kevésbé érezze veszélyesnek a helyzetet. Nahát ilyen úriember ő.  Pedig elég rázós helyzet volt. Olyan sötét lett a vihartól, hogy semmit sem láttunk, azt sem, hogy merre kell leereszkedni.” - mesél kalandjaikról Jean. 

Gyakorlatilag minden nap másztak, rendszeresen jártak távolabbi mászóhelyekre is. “Van egy Mercédeszem, amiből hátul kiszedtem az üléseket, azzal utazgattunk. Meg egy üveg whiskeyvel.” - erősít meg abban, hogy itt nem holmi unalmas kalandokat kell elképzelni. 

Henri nagyon jó mászó, sziklamászó oktató is, és még 85 évesen is hatos nehézséget mászott. Jean is még vígan “rohangál” ötös utakban. (Hatos nehézség a francia Alpokban már nehéz fizikai kihívást jelent, mert ezek a nehézségi fokok alpesi nehézségi fokok, nem lehet összehasonlítani egy mászóteremmel. Hatos fokozatban alpesi utakban már akrobatikus mászásra is szükség van, míg egy ötös útban elegendő lehet a mászógyakorlat és kevesebb fizikai munkára van szükség. Persze egy több száz méteres sziklafalon felmászni magában is komoly fizikai munka ilyen nehézségben is. Nem beszélve arról, hogy nem teremben vannak, lehet szél, hideg, eső és hó is akármikor. És ne feledjük: nyolvan évesek! )  

Henri ereszkedik... nem veszik túl komolyan az életet

Chamonix már nem a régi

“Chamonixban sokat változott a miliő. Amikor a Cosmique gerincet másztuk (egy klasszikus út az Aiguille du Midire vezet), utolértünk egy fiatal francia hegyi vezetőt, aki vonszolt egy hölgyet és meg akartuk előzni. De nem akart elengedni. Megkértük még egyszer udvariasan, de ránk se hederített. Ez régen nem így volt. A régi hegyi vezetőkben több tisztelet volt. Korábban az angol és a francia hegymászók együtt ittak a kocsmákban mászás után. A Hotel National bárjában mulattunk mi is, egyszerű hegymászók. Pedig mindenki szegény volt. Most tele van sikkes turistákkal, a pénz megváltoztatta Chamonix-t. Most felmennek a felvonóval az Aguille du Midire és ennyi. Mi pedig kiszorultunk a Hotel National-ból.” - panaszkodik nevetve. 

A Mont Blanc hajnalban fotó: Molnár Anikó 

A jó alpinista az, aki megöregszik

Jean több, mint hat évtizeses alpinista múltjában nem csak sikerek vannak, de a kudarcokról, szó szerinti esésekről  is nevetve  beszél. “A Gran Capucin-t (3838 méter) másztuk, s amikor a Bonatti bivakhoz ( egy sziklahasadék, ahol a hegymászók menedéket lelhetnek) értünk, de elromlott az idő és ott aludtunk, másnap innen ereszkedtünk, mert rossz volt az idő. Egy havas kuloárban kell leereszkedni, régi szögek voltak csak amihez biztosítottuk magunkat. Én mentem előre, egy havas részen megálltam és jött a társam is, de nem állt meg, hanem csúszott tovább. Próbáltam lefékezni, de én is továbbcsúsztam. Alattunk pedig ott volt a gleccserhasadék. A kötél azonban beakadt valamibe, és megállított minket.”

Nagyon nem mindegy, ki van a kötél végén. Én egy klaszikusban Chamonix környékén. 

Jean szomorú, mert hiányzik neki Henri. Henri súlyos beteg lett. Rák. Jean sokat látogatja és egyre többször írja a nekem küldött leveleiben, hogy nem talál mászótársakat. Telente, amikor nem lehetett sziklát mászni, együtt sítúráztak. Chamonixban sok barátja van, akik szívesen másznak Jeannal, de neki Henri hiányzik és reméli, hogy egy napon még összeköti őket újra a kötél. 

Amit megtanultam az “öregtől" rövid barátságunk alatt az az, hogy a végén tényleg csak az számít, hogy marad-e még valaki, akivel összekötöd magad és rábízod az életed. S a sikereknek, csúcsoknak, bukásoknak az ő visszatekintésében semmi, de semmi más jelentősége nincsen.